Hát igen, a dolgok haladnak. Ma igen mozgalmas napom volt. Reggel mindjárt a Limerick Homeless Action Teamnél kezdtem. Mivel itt egész máshogy működnek a dolgok, nem tudom megmondani, hogy ki tartja fönn ezt a szervezetet. A lényeg, hogy az irodák egészen más elv szerint működnek, mint otthon. Nem egy szervezet székel egy irodában, hanem valahogy úgy kell elképzelni, hogy hálószerűen kapcsolódnak egymáshoz a szervezetek. Itt például egy irodában dolgozik együtt a Focus Ireland munkatársa, a mentálhigiénés munkatárs, az önkormányzat munkatársa és még ki tudja, mennyi egyéb szervezet alkalmazottja. Ez a hely az egész folyamat kiindulópontja, itt kell jelentkeznie annak, aki szeretne bekerülni valamilyen hajléktalan ellátásba. Be is lehet kopogtatni, irodai nyitvatartási időben, de más csatornán keresztül is ide jutnak a jelentkezések. Kicsit olyan,mint a BMSZKI FET-je, csak a város összes ellátójához innen irányítják a jelentkezőket. Egy a szokásosnál i s gyorsabb beszédű hölgy fogadott, hihetetlenül készséges volt, pedig folyamatosan csöngött a telefon, vagy éppen valakit be kellett engedni. Gyorsan fölvázolta a cég működését, és hogy kik dolgoznak itt. Az első megállapodást Mick köti, ő az önkormányzat alkalmazottja. Hamarosan érkezett is az első ügyfél, egy szépséges ugandai hölgy. 49 éves, de sokkal fiatalabbnak néztem. Hét éve él Írországban, eddig hostelekben lakott, de öt hónapja beköltözött egy albérletbe. Itt lakott mostanáig, ahol a főbérlő megkapta a HAP támogatást. Ez az az összeg, amit az önkormányzat ad abban az esetben, ha a piaci bérletben lakó nem képes kifizetni a bérleti díjat. Ezt a támogatást csak abban az esetben lehet megkapni, ha rendes szerződést kötnek a bérlővel, legalább két évre. A hölgy azt hitte, védi a szerződés, de kiderült, hogy nem. A főbérlő egyszerűen fölbontotta a szerződést öt hónap múlva, arra hivatkozva, hogy túl sok a gond a bérlővel. A gondok ott kezdődtek, hogy a főbérlő nem engedte meg a derékfájós hölgynek, hogy a saját matracát használja az ágyában. Ennél is nagyobb probléma, hogy lyukak vannak a mennyezeten és a falon, és a hideg beálltával ez egyre kellemetlenebb. A hölgy nagyon udvarias levélben kérte a főbérlőt, hivatkozva a jogaira, hogy oldja meg a problémákat, a főbérlő egy ugyancsak udvarias válaszlevélben válaszolt, hogy már megoldotta. Az újabb körben a hölgy a HAP-hoz fordult, de ők nem tehettek semmit, a főbérlő viszont arra hivatkozva, hogy túl sok a gond az asszonnyal, fölmondta a szerződést. Az asszony egyetemre jár, így alacsony a jövedelme, nem tud másik albérletbe menni. Tényleg szívszorító volt hallgatni őt – látszólag teljesen egyedül él itt, gyerekei, családja Ugandában. Mindannyian azt feltételeztük, hogy a családját támogatja otthon. Mick azonban nem igazán tudott semmit ajánlani neki, mivel az éjjeli menedékhelyen biztosan olyan környezetbe kerülne, ahol nem tudna tanulni. Bár ott is csak egy vagy kétágyas szobák vannak, a közönség nem olyan, hogy nyugodt körülmények lennének. Ráadásul reggel ki kell menni, és csak este tud visszamenni. Ha lenne is szabad hely az egyetlen női szállón, valószínűleg ott is drogosok vagy alkoholisták, pszichiátriai betegek között lenne. Azt ajánlotta, hogy keressen másik albérletet, és akkor újratárgyalják, kaphat-e HAP-ot.
Kávészünetre invitáltak a hölgy távoztával. Itt is komótosan kávéztak, néhányan reggeliztek, engem is meghívtak. Egész jól bevonódtam a társalgásba. Érdekes közjáték volt, mikor az egyik kolléga elkezdte bizonygatni, hogy Budapesten létezik egy földalatti gyerekmaffia (A New York-iról már én is láttam filmet, ahhoz hasonló), és egy film is készült erről. Először elszégyelltem magam, hogy ennyire járatlan vagyok a hazai dolgokban, aztán kiderült, hogy Bukarestben van a dolog – mondjuk akkor is meglepő, hogy nem tudtam róla. Mindenesetre fölvilágosítottam a kollégát, hogy szerencséje van, hogy nem vagyok sértődős, mert Bukarest összekeverése Budapesttel az egyik legdurvább sértés, amivel a magyarokat ki lehet hozni a sodrukból.
Hamarosan egy újabb lehetőségem nyílt részt venni egy megállapodáson. Egy pár érkezett, a férfi huszonéves, a nő jó harmincas. A nő a hetedik hónapban lehetett. A férfinak már van egy négyéves gyermeke, de nem ő neveli. Egyelőre nem tudnak összeköltözni. A nő az anyjával és a húgával lakik, akik folyton szekálják. A férfi helyzetét nem sikerült megértenem, ő pont azt a nagyon ír akcentust használta, amit sajnos alig értek. Nekik sem tudott megoldást ajánlani Mick – hasonló a helyzet, mint otthon. Amíg a baba bent van, csak két külön felnőttnek számítanak, így csak hostelben tudnának helyet kapni, külön-külön. Ha meglesz a baba, talán tudnak segíteni.
Jelenleg ötven család lakik a family HUB-ban, eddig hatvan volt, de tíz ki tudott költözni, mivel új ingatlanokat vett az önkormányzat. A várólistán kb. 15 család van. 17 fős a saját hostelük, a McGarry House, ami a fapad itt, 20 fős. Folyamatosan tele vannak. 5 euró egy éjszaka, ezt előre be kell fizetni. Minden nap újra jelentkezni kell a fapadra, vagy legalább betelefonálni. Ha valakinek 5 euró sem áll rendelkezésére, annak azt szokták tanácsolni, hogy nézzen be a szállóra 11 óra után, mert mindig van valaki, aki lefoglalja a helyét, de nem megy be.
Lunch break alatt elszaladtam a Catherine Place-re, hogy egyeztessek egy időpontot péntekre, szupervízióra. Nem tudom, mi lesz ez, de valamiért kiosztották Danika-nak, hogy beszéljen velem. Utána az Arthur’s Quay-re mentem, ahol a Mental Health Week keretében egy workshopot ajánlottak a figyelmembe. Mivel a helyet már jól ismertem, hiszen ott van a Tesco is, ahol általában vásárolok, magabiztosan indultam. Kiderült, hogy az épület nem csak egy bevásárlóközpont, hanem irodák is vannak. Itt működik a Jigsaw projekt. 12 és 25 év közötti fiataloknak nyújtanak mentálhigiénés szolgáltatásokat. Mivel ez egy új szolgáltatás Limerickben, meg akarták ismertetni magukat. Érdekes volt a közönség. Egy nagyon erős akcentussal beszélő, érzéseim szerint közép-európai asszony volt ott egy félvér kisfiúval, egy szociológia szakos hallgatólány, egy Botswanából származó, itt tanuló egyetemista lány, meg én. Szerintem nem mi lettünk volna a célközönség, de a délután 14.15-ös kezdés valószínűleg csak nekünk felelt meg. Szépen részletesen ismertették a programot, amelynek lényege, hogy bárki betérhet hozzájuk a célcsoportjukból, és megpróbálnak segíteni, általában hat alkalmas pszichoterápiával. Jelmondatuk, hogy nincs kis probléma – azaz bármivel lehet hozzájuk fordulni. Sürgős esetekben ugyan nem ők a megfelelők, de megkeresik a megfelelő helyet akkor is. Szépséges, barátságosan berendezett helyiségekben fogadják a serdülőket-fiatalokat. 90%-ban az egészségügyi kormányzat finanszírozza őket, de alapítványként egyéb helyekről is kapnak pénzt, amit kutatásokra tudnak fordítani.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: