Így félidőben megint egy kis időjárás. Bár rövidülnek a nappalok, és érezhetően hűvösebb az idő, nem győzök hálálkodni, nem is tudom, kinek, az időjárásért. Mondjuk vannak tippjeim: lehet, hogy még mindig hat a három héttel ezelőtti kérésem a csíksomlyói Madonnához, akitől szép időt kértem, de az is lehet, hogy az orbitális sirályürülék, amivel Galway lepett meg, mindjárt érkezésemkor, ezt a szerencsét hozta. A lényeg, hogy itt sosem kell megijedni az aktuális időtől, pillanatról pillanatra változik. Ma reggel például teljesen borús volt – ennek még egy kicsit örültem is, mivel legszívesebben a “gardening” című PETE programra mentem volna, de pont ütközött a Trionával esedékes megbeszéléssel. Gondoltam, ilyen vacak időben nem is baj, ha nem tudok kertészkedni menni. Végül azonban minden a lehető legjobban alakult. Bár Trionával csak kicsit később tudtuk elkezdeni a megbeszélést, hamarabb fejeztük be, így csatlakozhattam a kertészkedni indulók csapatához. Nem volt túl nagy a csapat, mivel az ügyfelek megfutamodtak az időjárás miatt. Így Keiran (kolléga), Patricia (hallgató), Jeffrey (ügyfél) és én vágtunk neki a munkának. A cég furgonjával mentünk. A farm kb. 15 percnyire van a várostól, egy John nevű úré, aki felajánlotta ezt a lehetőséget a Focusnak. Már útközben kiderült, hogy kis híján John, a farm tulajdonosa lett a hostom a limericki négy hétre, mivel airB&B is szerepel a szolgáltatásai között. Na ezen a farmon tényleg minden van. John angolt tanít gyerekeknek, akik nála laknak a tanfolyam alatt, és munkával fizetnek a lakhatásért, kosztért, oktatásért. Ezen kívül fölhúzott egy hatalmas csarnokot, ahol lehetőség van nagyobb összejövetelek megtartására, és ott is lehet aludni. Van szauna és medence is. A farm terményeit (zöldség, gyümölcs, méz, cider) értékesítik. Látszik, hogy John egy igazi megszállott, minden ötletét megvalósítja. Ehhez képest évi öt hónapot, novembertől márciusig Thaiföldön töltenek a feleségével.Ott pihenik ki a farm fáradalmait. Munka nem sok akadt már a farmon, azonban John mindannyiunkat megvendégelt kávéval-teával. Aztán egy kiadós séta az akkor már ténylegesen szikrázó napsütésben, és vissza a bázisra. Jerryről annyit tudtam meg, hogy pszichiátriai beteg, hosszú évekig intézményben élt, és most csekély támogatással önállóan lakik a Focus apartmanjainak egyikében.
Mikor visszatértünk, már vártak a kollégák a következő programponttal: egy pszichiátriai otthonba mentünk, ahonnan éppen egy lakót készültek átköltöztetni egy olyan lakhatásba, ahol kis támogatás mellett önállóan élhet. A két kolléganő, akikhez csatlakozhattam, a Genio programban dolgozik – holnapra ígértek anyagot erről. A lényege, hogy hasonlóan a magyarországi tervekhez, itt is felszámolták a zárt pszichiátriai intézményeket, és megpróbálták önállóbb lakhatásban elhelyezni ezeket az embereket – már akinek nem volt hova mennie. Ez azonban kórház-szerű intézményeket eredményezett, ahol nem folyt szociális munka a lakókkal, inkább az egészségügyi ellátásukra, a gyógyszerelésükre fókuszáltak. Kellemes körülmények között, többnyire egyágyas lakrészekben élhettek, de motiváció híján nemigen éltek a lehetőségeikkel, és többnyire a tévé előtt, benyugtatózva töltötték a napjaikat. Megtudtam, hogy be kell zárni a szobaajtókat, különben egész nap ki se jönnének. Ilyen intézményben élt mostanáig John (nem a farmer), és most hosszas felkészítő munka után lehetővé vált, hogy kiköltözzön. Először csak beköszöntünk az előbbi intézménybe, a kolléganők találkoztak az ottani kollégákkal, megbeszélték a folyamatban lévő ügyeket, aztán tisztázták a délutáni teendőket. John itteni apartmanja sem hagyott sok kívánnivalót maga után, rendezett, kellemes, világos szoba, saját mellékhelyiség, de nem volt lehetősége, hogy önállóan vigye az ügyeit. A szokásos egyórás ebédszünet után visszamentünk Johnért, aki összepakolva várt minket. Több menetben hordtuk le a cuccait, kb. hat zsák ruhát, családi képeket, három hatalmas plüssállatot, egy puha szőnyeget és egyebeket. Az elektromos pianínója egyelőre maradt, majd helyet kell neki találni. Ekkor konstatáltam, hogy bizony itt is diplomások végzik a kulimunkát, nem beszélve arról, hogy követelmény, hogy mindenki képes legyen elvezetni a kis furgont. Az új hely tényleg nagyságrendekkel kellemesebb. Egy kis ház, az egészségügyi minisztérium (?) tulajdonában, három lakóegység van benne. Mindent önállóan intéznek, bevásárolnak, főznek, mosnak magukra. John ezentúl önállóan intézi majd a gyógyszereit. Havonta elmegy a pszichiáteréhez, fölíratja azokat, és hetente kiváltja a patikában. Annyi segítséget még fölajánlottak neki, hogy az eddigi gyógyszerésze helyett, aki a város másik végén volt, keresnek neki egyet a közelben. Megnézhettem a gyógyszereit is – fantasztikus, hogy milyen apróságok mekkora különbséget jelenthetnek egy ember életminőségében! John egy lefóliázott dobozban kapja a gyógyszereit, ami egy kicsit egy ádventi naptárhoz hasonlít. Egy hétre ki van adagolva neki minden, “gyárilag”, nincs szüksége plusz segítségre ahhoz, hogy ki tudja osztani a gyógyszereit. Az itteni támogatás annyiból áll, hogy naponta egyszer, estefelé megérkezik a ház segítője, és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Esetleg besegít a vacsorába. A Focus Ireland munkatársai főleg a felkészítésében vettek részt – John volt főzőtanfolyamon, kapott önálló életvitel-képzést, és adaptációs napokon volt lehetősége kipróbálni, hogy mennyire illeszkedik a ház életébe. Fizetnivalója a bérleti díj, ez itt csak 25 euró hetente, és valamennyivel be kell szállni a közös élelmiszer-vásárlásokba. Egy kis időre otthagytuk Johnt, hogy megkezdhesse a kipakolást, közben elmentünk egy kulcsért, amit a régi pszichiátriai kórház mellett vehettünk át. Tényleg hatalmas a különbség a lehangolóan szürke, végtelen épülettömb (John már nem innen költözött ki) és John jelenlegi lakhelye között. A kollégák azt mesélték, hogy az utolsó beteg két éve távozott onnan, és azóta sem használják az épületet – talán a rossz emlékek miatt, és nem azért, mert befektetőre várnak. Mikor visszatértünk, John egy vicces nyaklánccal ékesítve örömtáncot lejtett a ház előtt.
Régi Új
Új
Délután egy kis vidéki utazással leptem meg magam – meglátogattam a bájos Adare nevű műemlék falut.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: